A romániai magyar közösség politikai szervezeteinek választási eredményeit elsősorban az etnikai mobilizáció, ezen belül pedig az etnikai szavazás és az etnikai pártok elméleti keretébe beágyazva értelmezhetjük.[1]
Wolfinger (1965) szerint az etnikai szavazás két különböző jelenségre utalhat: az első jelentés szerint a szavazó azért voksol egy adott pártra (vagy ellene), mivel annak egyes jelöltjei egy bizonyos etnikumhoz tartoznak; a második értelmezés szerint etnikai szavazással állunk szemben, ha a szavazók affinitását egy adott politikai szervezet iránt nem lehet egyéb demográfiai változókkal megmagyarázni, mint az etnikum. Az első esetben tehát egyszerűen etnikai egyezést feltételezünk a szavazó és a jelölt között, a másodikban pedig arról van szó, hogy egy adott párt a kisebbség érdekeit (is) felvállalja. E két lehetőség a politikai képviselet két klasszikus válfajára (Pitkin 1967) vezethető vissza: a deskriptív képviseletre, melynek lényege a választó és a képviselő közötti egyezés bizonyos szociodemográfiai jellemzők mentén, illetve a szubsztanciális képviseletre, amely képviselők tevékenysége és a választók érdekei közötti egyezést jelenti.
A kisebbségek érdekeit felvállaló pártokat a szakirodalomban létező kategóriák közül leginkább (de nem kizárólagosan) az etnikai pártok kategóriájába lehet besorolni. Az etnikailag megosztott társadalmak szakirodalma általában három típusú pártot különböztet meg: etnikai, multietnikus, és non-etnikus pártokat (Horowitz 1985; Chandra 2004, 2011). Az etnikai párt elsődleges ismérve az, hogy támogatottságát kizárólag jól körülhatárolható etnikai csoportoktól szerzi (az ellenben nem szükséges, hogy az etnikai csoport többsége támogassa a pártot), és kizárólag vagy legalábbis predominánsan e csoportok érdekeit képviseli. A multietnikus párt ezzel szemben a fő társadalmi-politikai törésvonal áthidalására törekszik, a non-etnikus párt számára pedig a társadalom etnokulturális megosztottsága nem lényeges. Míg a mélyen megosztott társadalmakban a non-etnikus pártok létezése az imént idézett szerzők szerint kérdéses, a Romániához hasonló, az etnikai csoportok közötti hangsúlyos létszámbeli aszimmetriával jellemezhető országokban a pártrendszer „mainstream"-je országos szinten felfogható non-etnikusként, hiszen nem az etnikai törésvonal a pártrendszer fő szervező elve (Csergő 2007; Spirova 2012), az etnikai és a multietnikus pártok pedig csak a kisebbségekkel kapcsolatban értelmezhetők.
Az etnikai szavazás és az etnicitásra építő pártok irodalma szerint tehát a kisebbségi szavazók támogathatnak bizonyos pártokat azért, mert utóbbiak indítanak kisebbségi jelölteket, vagy pedig azért, mert az adott pártok felvállalják a kisebbség érdekeit. Az első lehetőségbe elméletileg belefér a non-etnikus párt is, utóbbiba azonban csak az etnikai és a multietnikus párt. Bár Erdélyben egyértelműen e második értelmezés a releváns, elegendő egy gyors kitekintés a Kárpát-medence egyéb magyar kisebbségeire, hogy belássuk: a kisebbségi képviselet nem csak kizárólag etnikai pártokon keresztül valósulhat meg, ahogyan nem törvényszerű az sem, hogy a kisebbségekhez tartozó személyek etnikai alapon szavazzanak. Igen lényeges jellemzője a romániai politikának, hogy Erdélyben nem jelent meg mindeddig egy multietnikus párt, amely legnagyobb eséllyel egy erdélyi regionalista párt alakját ölthetné (Bakk-Székely 2012). Ezzel szemben a Felvidéken 2009-ben éppen magyar elitek kezdeményezésére (is) jött létre a Most-Híd multietnikus párt, a Délvidéken pedig a magyar szavazók legalább egyharmada, de olykor akár fele olyan multietnikus regionalista pártokra, illetve országos „mainstream" pártokra szavaz, amelyek a magyar többségű területeken magyar jelölteket is indítanak ugyan, de nem magyar elitek irányítják őket. A román „mainstream" pártok nem működtetnek kisebbségi „tagozatokat", kisebbségi jelölteket is csak elvétve indítanak, és e jelöltek ilyenkor sem kisebbségi érdeket képviselnek. Inkább az a helytálló jellemzés, hogy az országostól lényegesen eltérő demográfiai kontextusban (leginkább a Székelyföldön, de a többi jelentős magyar lakosságú megyében is) a román „mainstream" pártok a tituláris nemzet etnikai pártjaként működnek (Stroschein 2001; Kiss-Barna-Székely 2013a).
Elmondható tehát, hogy a romániai magyarok választói viselkedése leginkább szubsztanciális értelemben vett etnikai szavazásként értelmezhető (vagyis kisebbségi érdekeket képviselő etnikai pártokra történő szavazásként). Bár ez a magatartás igen stabilnak mondható (és ennek következtében az RMDSZ-t joggal tartják a román pártrendszer legstabilabb szereplőjének), az etnikai szavazás mértéke időben és térben, valamint a választás típusának függvényében is változik. A következőkben ezt fogjuk megvizsgálni, ám előtte szükséges röviden áttekinteni a román politikai rendszerben előforduló választás típusokat, valamint az alkalmazott választási rendszereket.
Intézmények és választási rendszerek
Romániában a kétkamarás parlament (Képviselőház, Szenátus) mellett közvetlenül választják az államfőt, valamint az európai parlamenti képviselőket.[2] 1990 és 2004 között a parlamentet és az államfőt párhuzamosan választották meg, a 2003-as alkotmánymódosítás azonban az elnök mandátumát öt évre növelte, így azóta a két választásra nem egy időben kerül sor. Az államfőválasztás két fordulóban történik, a második körbe a két legmagasabb támogatottsággal rendelkező jelölt jut be. (Az 1. táblázat azonban csak az első fordulóra tartalmaz adatokat, mivel a második körbe magyar jelöltnek nincs esélye bekerülni.)
A parlamenti és európai parlamenti választások arányos listás rendszer szerint kerülnek megrendezésre. Az EP választásokon alkalmazott rendszer viszonylag egyszerű, egyetlen körben, D'Hondt módszerrel[3] osztja el a mandátumokat (2007-ben 35-öt, 2009-ben 33-at, 2014-ben 32-t), a választási küszöb pártokra és választási koalíciókra egyaránt 5%, és az ország teljes területe egyetlen választókerületet alkot.
A nemzeti törvényhozás esetében a rendszer bonyolultabb. 2008-ig a mandátumok elosztása két szakaszban zajlott: első körben a megyék szintjén a Hare kvóta[4] alkalmazásával osztották szét a mandátumok egy részét, majd a töredékszavazatokat egy országos kompenzációs kosárban összesítették, és a maradék mandátumokat a D'Hondt osztósor segítségével osztották tovább. Végül egy igen bonyolult módszerrel dőlt el, hogy az országos szinten kiosztott mandátumokat az egyes pártok mely megyékben kapják meg. Fontos mozzanat a választási rendszer történetében 2008, amikor bevezették az egyéni választókerületeket. Ettől a rendszer még nem alakult át valódi vegyes választási rendszerré (mint például Németországban vagy Magyarországon), a régi rendszer ugyanis minimális változásokkal megmaradt. Némi egyszerűsítéssel az mondható, hogy az egyéni választókerületek elméleti szempontból ugyanazt a szerepet töltik be, mint 2004-ig a pártlistán elfoglalt sorrend: meghatározni, hogy egy adott megyében egy adott párt jelöltjei közül ki jut mandátumhoz (Székely 2009). Ennek ellenére - ahogyan azt 2012-ben láthattuk - az egyéni választókerületek jelentős torzítást eredményezhetnek, amennyiben egy adott párt(szövetség) az ország területének nagy részén egyenletesen túlerőbe kerül. Az egyéni választókerületükben abszolút többséget szerző jelöltek ugyanis automatikusan mandátumot szereznek, ám a többi párt kompenzálása érdekében ilyenkor többletmandátumokat osztanak, ami a törvényhozás létszámának megemelkedését vonja maga után. A választási rendszerek arányos mivoltát (és Románia esetében az országos kompenzáció jelenlétét) azért lényeges kihangsúlyozni, mivel az ilyen rendszerek kedveznek az etnikai pártoknak és az etnikai alapon való szavazásnak (Lijphart 1977). Az arányos választási rendszerek csökkentik annak esélyét, hogy a kis pártokra leadott szavazatok elvesszenek, így a „hasznos" szavazás helyett az expresszív szavazás irányába hatnak.
A romániai magyarok etnikai mobilizáltsága
Az etnikai szavazás mértékének megállapítását nagymértékben megnehezíti az a tény, hogy nem lehet különválasztani az etnikai határokon átívelő szavazás jelenségét az etnikai csoportok eltérő részvételi hajlandóságától. Amennyiben pusztán a választási eredményekre hagyatkozunk, az átszavazás becsléséhez az szükséges, hogy a részvételi arányt a különböző etnikai csoportok esetében egyformának tekintsük. Közvélemény-kutatások segítségével a két jelenség bizonyos mértékig szétválasztható, azonban megyék szerinti bontásban már kevesebbet mondhatunk el a lecsökkenő elemszám miatt. A romániai magyarok választó viselkedéséről készült eddigi legalaposabb elemzés (Kiss-Barna-Székely 2013b) kimutatta, hogy az románok és magyarok eltérő részvételi hajlandósága és az átszavazás román pártokra egyaránt valós jelenségek.
Ebben az összefoglalóban - elsősorban az imént említett tanulmányra támaszkodva - először az országos eredményeket vizsgáljuk meg, majd megyei bontásban elemezzük a magyar választók viselkedését. Terjedelmi okokból a részvétel és az átszavazás jelenségét csak országos szinten próbáljuk meg szétválasztani, a megyék szintjén az etnikai mozgósítottságnak egy összesített mutatójával dolgozunk, amely a magyar szervezetek szavazatarányát viszonyítja a magyar választókorúak arányához.
A rendszerváltás óta megrendezett parlamenti-, európai parlamenti és államfőválasztások országos eredményeit az 1. táblázat szemlélteti. A táblázatban közölt abszolút szavazatszámok és szavazatarányok alapján megállapítható, hogy a magyar mozgósítás, akárcsak az országos, jelentős mértékben függ a választás típusától. A legnagyobb mozgósító hatással a parlamenti választás bír, ezt követi az elnökválasztás, a sort pedig az európai parlamenti választások zárják. (Elmondható ugyanakkor, hogy 2008 óta a mozgósítottság, mind magyar, mind országos viszonylatban a helyhatósági választásokon a legmagasabb, ami egyrészt az országos politikából való általános kiábrándultság, másrészt pedig a decentralizáció következménye.)
A táblázat nagyobb méretben itt érhető el.
A rendszerváltás óta eltelt teljes időszakot vizsgálva a magyar és az országos (vagy román) mozgósítás nagy vonalakban hasonló mértékűnek tekinthető. Mindazonáltal kimutatható, hogy 2000-ig a magyarok részvétele a parlamenti választásokon magasabbnak volt mondható az országos átlagnál. Az ezredforduló óta viszont, bár a különbségek igen kicsik, a parlamenti választásokon a magyarok részvétele az országos alatt maradt (2004, 2012), vagy legalábbis kisebb mértékben haladta azt meg, mint az előző évtizedben (2008). Ezzel szemben az európai parlamenti választásokon a magyar részvétel mindig lényegesen magasabb volt az országosnál. Ez tette lehetővé a 9 százalékhoz közelítő eredményeket[5] a 2007-es és 2009-es választáson, de 2014-ben is kimutatható volt egy mobilizációs előny, bár a korábbiaknál gyengébb. A magasabb magyar mobilizáció magyarázata nem a magyar-magyar versenyben (2007) vagy összefogásban (2009) keresendő, hanem elsősorban abban, hogy az Unióba vetett bizalom a magyarok körében lényegesen meghaladta a románok esetében mért értéket (Kiss-Barna-Székely 2013b). A részvétel kapcsán tehát elmondható, hogy míg az 1990-es évek elején a magyarok szavazókedve meghaladta az országos átlagot, az ezredforduló óta magyar szempontból az alacsony országos mozgósítottság a kedvező. Ez főleg az európai parlamenti választásokon nyilvánvaló, de kisebb léptéken az utolsó három parlamenti választás összehasonlítása is ezt bizonyítja.
Áttérve az átszavazásra, Kissnek és munkatársainak idézett tanulmánya ennek mértékét 5,7-12,2% között becsülte. A legmagasabb (10% fölötti) az 1996-os és 2012-es választásokon volt ez az érték, a legalacsonyabb (6% vagy kevesebb) pedig 1992-ben és 2008-ban. Nem beszélhetünk tehát egyértelmű növekvő vagy csökkenő tendenciáról, hanem inkább a választások érzékelt tétje befolyásolja az átszavazás mértékét, a hasznos szavazás elve szerint. Továbbá az is elmondható, hogy jelentős regionális különbségek mutathatók ki az átszavazás terén, a szórványban akár a fenti értékek két- vagy háromszorosa is előfordulhat.
A parlamenti és az elnökválasztások összevetése szintén a „magyar tét" és a „hasznos szavazat" összjátékáról tanúskodik. Az RMDSZ elnökjelöltjei ugyanis minden alkalommal valamivel kevesebb szavazatot kaptak a listáknál. Az RMDSZ elnökjelöltjének támogatottsága 1996-ban és 2000-ben valamivel meghaladta a Szövetség támogatottságának 90%-át, 2004-ben azonban annak 85%-a alatt maradt. Hasonló arányt kapunk, ha összevetjük a 2009-es elnökválasztás és a 2008-as parlamenti választás, vagy a 2014-es elnökválasztás és a 2012-es parlamenti választás eredményét abszolút szavazatokban, ám azt is szem előtt kell tartanunk, hogy az elnökválasztásokon a részvételi arány lényegesen magasabb volt, mint a parlamenti választásokon. Ezek alapján kijelenthetjük, hogy az RMDSZ államfőjelöltjeinek eredménye egyre jobban elmaradt a Szövetség eredményei mögött. Ebben kétségkívül az játszott leginkább közre, hogy az expresszív szavazást egyre inkább felváltotta a hasznos szavazás elve (a magyar jelölt úgyis esélytelen), de egyéb tényezők (jelöltek, kampányok, aktuálpolitikai kontextus stb.) is minden bizonnyal hozzájárultak a csökkenéshez.
Az 1. táblázat alapján az is könnyen megállapítható, hogy a magyar politikai szervezetekre leadott szavazatok száma (ami elsősorban az RMDSZ támogatottságát jelenti ma is) másfél évtized alatt az RMDSZ 1990-es eredményének hozzávetőlegesen 40-45%-ára csökkent. Bár ez a csökkenés valóban jelentős, az abszolút szavazatvesztés önmagában kevésbé veszélyes, mivel az a román pártok esetében is bekövetkezett. Ennél komolyabb veszély rejlik viszont abban, hogy miként már említettük, a magyar részvételi hajlandóság az elmúlt évtizedben tartósan beállni látszik az országos átlag alá, még ha nem is marad el attól jelentősen. Bár az átszavazás nem mutat egyértelmű növekvő trendet, e jelenség létezéséből az következik, hogy a magyar pártok szavazataránya csak abban az esetben maradhat a magyarok lakossági arányának a közelében, ha a magyar részvétel meghaladja az országost. Bár a választási rendszerbe beépített alternatív, 6+3-as küszöb miatt az RMDSZ 5% alatti eredménnyel sem esne ki a parlamentből, a 2012-es, az 5%-ot felülről súroló eredmény komoly aggodalomra ad okot a Szövetség szempontjából még akkor is, ha kihívóinak (MPP, EMNP) támogatottsága mindeddig nem haladta meg a magyar választóközönség 15%-át.
Elemzésünk második felében a magyar szervezetek választási eredményeinek regionális különbségeit vizsgáljuk meg, illetve az e téren bekövetkezett időbeni változásokat. Terjedelmi okokból részletes elemzésre nem vállalkozhatunk, ezért csupán egy olyan mutatót közlünk, amely az etnikai mozgósítottság mértékét igyekszik megragadni a 16 erdélyi megye szintjén, a parlamenti választásokon (2. táblázat). E mutatót úgy dolgoztuk ki, hogy első lépésben a népszámlálási adatok alapján készítettünk egy becslést a megyében élő felnőtt korú magyarok arányáról (mivel a magyarok korösszetétele kedvezőtlenebb a románokénál, a választóközönségben a magyarok aránya magasabb, mint a teljes népességen belül). Ezt követően az RMDSZ (illetve 2012-ben az RMDSZ és az EMNP összesített) százalékos eredményét elosztottuk ezzel az aránnyal.[6] A mutató tehát a magyar szervezetekre leadott szavazatok arányát viszonyítja a magyar lakosság (életkor szerint korrigált) arányához.
A 2. táblázatban első látásra leginkább a fluktuáció szembetűnő. Egyetlen megye van, ahol az etnikai mozgósítottság minden választáson stabilan magas maradt (vagyis a legjobb három közötti eredmény született): Szilágy megye. Továbbá Szatmár megye az elmúlt négy választáson mindig befért az első ötbe. Ezen kívül szembetűnők még a dél-erdélyi és bánsági megyék konstans módon alacsony értékei (néhány kivétellel). Ezzel szemben az északi szórványmegyék és Brassó megye eredményei lényegesen jobbnak mondhatók magyar szempontból, leszámítva az utolsó, 2012-es parlamenti választást.
Megfigyelhetünk időbeli változásokat is, elsősorban a Székelyföld ingadozó teljesítményét. Míg 1992-ben (Szilágy megye mellett) Hargita és Kovászna megyében volt a legmagasabb az etnikai mozgósítottság mértéke, 1996-tól ez fokozatosan megváltozik. Ebben az évben a Székelyföldet beelőzi Szilágy, Bihar és Maros megye, amelyek „kontakt- vagy ütközőzónának" tekinthető megyék (vagyis olyan megyék, amelyek ugyan román többségűek, de sok a magyar többségű, illetve a kiegyensúlyozott demográfiájú település. Ebbe a kategóriába sorolható még Szatmár és bizonyos mértékig Kolozs is, bár 1996-ban itt még alacsonyabb volt az etnikai mozgósítottság). 2000-ben ismét a Székelyföld teljesít jobban, 2004-ben és 2008-ban azonban ismét a „kontaktmegyék", míg 2012-ben nincs számottevő különbség a két típusú megye között. A Székelyföld visszaesése az etnikai ütközőzóna mögé, majd visszaerősödése az utolsó választáson összefüggésbe hozható a romániai magyar politika és pártrendszer alakulásával (az RMDSZ 1996-ban kezdődő kormányzati részvételével és az autonómia háttérbe szorulásával, az utolsó választáson kimutatható visszaerősödés pedig már a magyar-magyar választási versengés kontextusában következik be).
E regionális különbségek okai közül a legfontosabb az etnikai térszerkezet (lásd Kiss-Barna-Székely 2013b). Egyrészt a székelyföldi tömbmagyar megyékben a radikálisabb üzenetek (elsősorban az autonómia) nagyobb mozgósító erővel bírnak, míg a szórványban akár taszítóan is hathatnak. Másrészt a román-magyar kontakt- vagy ütközőzónának tekinthető megyékben állja meg leginkább a helyét Donald Horowitz (1985) jellemzése, miszerint a választások „párhuzamos népszámlálássá" alakulnak. Ezzel szemben a magyar többségű megyékben a magyar siker szinte biztosra vehető, míg bizonyos szórványmegyékben még egy magyar képviselő megválasztásának az esélye is alacsony, így itt a hasznos szavazat elve a választási rendszer országos kompenzációs kosara ellenére is (amely valójában megakadályozza a magyar szavazatok elvesztegetését) nagyobb erővel hat a román pártokra való átszavazás irányába.
Harmadrészt az is látható, hogy a szórványmegyék közül is a kompaktabb magyar településszerkezettel rendelkezőkben magasabb az etnikai mobilizáció, és a szórt magyar jelenléttel jellemezhető megyékben gyengébb (elsősorban a dél-erdélyi és bánsági megyék ilyenek). A térszerkezet és a magyarok etnikai mozgósítottságának mértéke között a már említett magasabb átszavazási hajlam mellett még egy tényező játszik közvetítő szerepet - bár hatását ennek a legnehezebb megragadni -, mégpedig a magyar választók korösszetétele. Említettük már, hogy az elöregedésből kifolyólag a magyar lakosság a választóközönségen belül magasabb arányt képvisel, mint a teljes lakosságban, és ez a szórványban, főleg a szórt térszerkezetű megyékben fokozottan igaz. Ez azonban azért nem kedvez a magyar pártok számára, mivel a részvételi hajlandóság nagyon idős korban már ismét csökken (Angelusz-Tardos 2005).
Irodalom
Angelusz Róbert - Tardos Róbert: Választási részvétel és politikai aktivitás. In Angelusz-Tardos (szerk.): Törések, hálók, hidak. Választói magatartás és politikai tagolódás Magyarországon. Demokrácia Kutatások Magyar Központja Alapítvány, Budapest, 2005, 323-384.
Bakk Miklós - Székely István: Az RMDSZ és az önkormányzati választások. Magyar Kisebbség, 2000. 3. sz., 110-117.
Bakk Miklós - Szász Alpár Zoltán - Székely István Gergő: Parlamenti és elnökválasztás Romániában 2004 novemberében. Magyar Kisebbség, 2004. 4. sz., 3-52.
Bakk Miklós - Székely István Gergő: Egy regionalista vegyes párt esélyeiről Erdélyben. Magyar Kisebbség, 2012. 1-2. sz., 7-50.
Chandra, Kanchan: Why Ethnic Parties Succeed: Patronage and Ethnic Head Counts in India. Cambridge University Press, Cambridge, 2004.
Chandra, Kanchan: What is an Ethnic Party? Party Politics, 2011, 17(2), 151-169.
Csergő, Zsuzsa: Talk of the Nation. Language and Conflict in Romania and Slovakia. Cornell University Press, Ithaca, NY, 2007.
Horowitz, Donald L.: Ethnic Groups in Conflict. University of California Press, Berkeley, CA, 1985.
Kiss Tamás: Az RMDSZ és az erdélyi magyar választók. Szociológiai vázlat. Pro Minoritate, 18. évf., 2009. 1. sz., 34-57.
Kiss,Tamás - Barna Gergő - Székely István Gergő: A társadalomépítéstől a klientúra-építésig. Az RMDSZ és a magyar választók közötti kapcsolódás átalakulása. Magyar Kisebbség, 2013a, 2. sz., 7-40.
Kiss,Tamás - Barna Gergő - Székely István Gergő: Etnikai szavazók. Az RMDSZ mobilizációs képessége 1990-2012 között. Kézirat, 2013b.
Lijphart, Arend: Democracy in Plural Societies: A Comparative Exploration. Yale University Press, New Haven, 1977.
Pitkin, Hanna: The Concept of Representation. University of California Press, Berkeley, 1967.
Reynolds, Andrew - Reilly, Benjamin - Ellis, Andrew: Electoral System Design: The New International IDEA Handbook. IDEA, Stockholm, 2005.
Spirova, Maria: The Ethnic Parties as Democratic Actors: an Analytical Framework. Part I: Beyond Numbers? The Electoral Strategies of Ethnic Parties. Paper presented at the ECPR Joint Sessions of Workshops, 10-15 April, 2012, Antwerp.
Stroschein, Sherrill: Measuring Ethnic Party Success in Romania, Slovakia, and Ukraine. Problems of Post-Communism, 2001, 48(4), 59-69.
Szász Alpár Zoltán - Bakk Miklós: Európai parlamenti választások - első alkalommal. Magyar Kisebbség, 2007. 3-4. sz., 7-69.
Székely István: Választottunk... Az 1990-es és 1992-es parlamenti, valamint az 1992-es önkormányzati választások megyei eredményeinek értékelése. Magyar Kisebbség, 1996. 2. sz., 15-70.
Székely István Gergő: Ethnic Voting as Issue Voting? Non-participation and Crossover Voting among Ethnic Hungarians in Romania and Slovakia. MA Thesis, Central European University, Budapest, 2007.
Székely István Gergő: Egyéni választókerületes többségi rendszer arányos kimenetellel? Románia új választási rendszere. Pro Minoritate, 2009. 1. sz., 7-33.
Wolfinger, Raymond E.: The Development and Persistence of Ethnic Voting. American Political Science Review, 1965, 59(4), 896-908.
Jegyzetek
[1] A kisebbségi magyar választók viselkedésének szisztematikus és a nemzetközi szakirodalmat következetesen alkalmazó tanulmányozása csak a 2000-es évek második felében vett lendületet (Kiss 2009; Kiss-Barna-Székely 2013a, 2013b; Székely 2007; Bakk-Székely 2012). Korábban inkább az egyetlen választásra összpontosító esettanulmányok voltak jellemzőek (pl. Bakk-Szász-Székely 2004; Bakk-Székely 2000; Székely I. 1996; Szász-Bakk 2007).
[2] Szintén közvetlenül választják a helyi és megyei tanácsokat, a polgármestereket és (2008 óta) a megyei tanácselnököket. Ebben a szócikkben azonban a helyhatósági választásokkal nem foglalkozunk.
[3] A D'Hondt módszer lényege, hogy a pártok szavazatait elosztják az 1, 2, 3, 4, ... osztósorral, majd az így kapott hányadosokat csökkenő sorrendbe rendezik. Ha k mandátum vár elosztásra, akkor az első k legnagyobb hányadosra jár egy-egy mandátum. Lásd Reynolds-Reilly-Ellis (2005, 177-178).
[4] A Hare-kvóta a legegyszerűbb használatban lévő kvóta, valójában az összes érvényes szavazat és a szétosztandó mandátumok hányadosát jelenti (Romániában csak a parlamenti küszöböt teljesítő versenyzőkre, illetve a független jelöltekre leadott szavazatokat számolják be a számlálóba). Lásd Reynolds-Reilly-Ellis (2005, 177).
[5] 2007-ben az RMDSZ és Tőkés László összesített eredményét értjük ez alatt.
[6] Az 1992 és 2008 közötti választások esetében a képviselőházi eredmény jelenik meg, 2012-re viszont a szenátusi eredményt használtuk, mivel a szenátus esetében az EMNP-nek lényegesen több jelöltje volt. Ezért a 2012-re vonatkozó adatoknak a korábbiakhoz való viszonyításakor szem előtt kell tartani, hogy a képviselőházi eredmény valamivel alacsonyabb lenne.