nyomtat

megoszt

Belvárosi református templom, Nagybánya
Utolsó frissítés:  2010-02-17
Szerző:  Weisz Attila


A műemlék adatai
Cím: Híd utca (Podul Viilor) 10. sz.
Kód: MM-II-m-A-04484
Datálás: 1792–1809, 1836

Történeti adatok

Nagybánya belvárosa vedutájának két kiemelkedő látványeleme az elbontott Szent István templom tornya és a református templom tornya, melyek a régi főteret széltében átszelő tengelyt határoznak meg. Ez a tengely ma is a nagyvárossá duzzadt Nagybánya egyik legforgalmasabb útvonala, s a messzire ellátszó tornyok még az idegent is biztosan kalauzolják a régi városrészben. Érdekes, hogy mindkét torony története kötődik a város református gyülekezetéhez. Még a koraújkorban feljegyzett hagyomány szerint Nagybánya a protestantizmust Kopácsi István erdődi prédikátor 1547-es tevékenysége nyomán fogadta el, s rövidesen a település három temploma (a Cinteremben álló Szent István és Szent Márton – ez utóbbi lehetett esetleg koldulórendi vagy ispotályos templom is – a Kispiacon ma is meglevő ferences Szent Miklós templom) az új, akkor még reformátusokat és evangélikusokat is tömörítő gyülekezet használatába került. Az evangélikusok és reformátusok különválásakor, valamikor az 1560-as években a nagyobbik templomot, a Szent Istvánt az előbbiek szerzik meg, ám a század végén esedékes nagy javításokat már a túlsúlyba kerülő reformátusok végzik el, akik majdnem egy évszázadig zavartalanul használják a templomot.

 

A XVII. század utolsó negyedében, a török magyarországi kiűzése után elkezdődik az Erdélyi Fejedelemség bekebelezése, ami az ellenreformációt is magával hozta. Ezzel együtt észak-kelet Magyarországon lábra kapott a helyi nemesek által is támogatott szegénylegénykedés, mely szervezett formájában tulajdonképpen a kurucmozgalommá nőtte ki magát. A környék templomainak a hovatartozását a szatmári békéig (1711) ezek a váltakozó sikerű harcok határozták meg. 1674-ben császári katonai erő segítségével lett katolikussá a Szent István templom, ám csupán három évre. 1687-ben a reformátusok újra elveszítették az épületet, amit rövidesen a jezsuiták szereztek meg. Egy határozat értelmében a reformátusok a Híd-kapun túl kaptak helyet és jogot egy kisebb fatemplom építésére, ami 1705-ben leégett, de ugyanakkor 1712-ig újra használatba vehették a Szent István templomot. 1717-ben újra a Híd-kapu közelében építettek egy fatemplomot, melyet a mai épület felszenteléséig (1809) használtak.

 

A nagybányai református templom jó példázata művészettörténeti kutatásunk hiányosságainak: a hatalmas, igényes kiképzésű templom építéséről csak a legalapvetőbb információkat ismerjük (épült 1792–1809 között, a torony 1836-ban készült el), s mindeddig rejtve maradtak olyan fontos adatok mint a tervező és a kivitelező mesterek nevei, az építéstörténet részletei, a költségek, stb. Ezt a helyzetet tovább súlyosbítja az a körülmény, hogy a környék egyik legkorábbi és legnagyobb klasszicista templomának – az említett adatok híján is – egyáltalán nem ismerjük a művészettörténeti helyzetét, pedig bizonyára meghatározó épület lehetett a maga idején. Ezen adatok kiderítésében nagy segítséget fog jelenteni a még „érintetlen” egyházközségi levéltár. Újabban, forráshivatkozás nélkül fölmerült Péchy Mihály (1755–1819), a debreceni Nagytemplom (épült: 1805–1821) tervezőjének szerzősége. Hogyha publikált levéltári adatok nem is támasztják alá, a körülmények sok tekintetben valószínűvé teszik a feltevést. Péchy Mihály, akit a korai magyar neoklasszicizmus egyik legjelentősebb építészének tartanak, a Nagybányától nem messze fekvő Fehérszéken, kisnemes szüleitől örökölt birtokán halt meg. Újabban merült fel, hogy az eddig jegyzett Bihar megyei Álmosd helyett ott is születhetett. Péchy hadmérnöknek tanult Bécsben, s katonai karrierjének csúcsát tábornoki rangban a győri vár sikertelen védelme jelentette 1809-ben, a napóleoni háborúban. Építészeti munkásságának csak szegmentumait ismerjük. Péchy eddig ismert első egyházi épülete a sáromberki református templom (1784–1786), mely, bár nyilván kisebb, homlokzatában és belső térképzésében erősen emlékeztet a nagybányai templomra. A kamarai típustervek alapján készült sáromberki templom megrendelője az a Teleki Sámuel volt, kinek rokonsága Nagybányán és környékén ingatlanokkal és kiterjedt birtokokkal rendelkezett, s rajta keresztül a bányaiak könnyen kapcsolatba kerülhettek az amúgy is földijüknek számító Péchyvel. Mint láttuk, az építész halála után épült nagybányai templomtornyot legnevezetesebb épületéről másolták, s ezt nem csak a hírneves épület mintájához való ragaszkodásként foghatjuk fel, hanem úgy is, mint az építész azonossága miatt adódó, utólagos toronyépítésnél elvárható stílusmegfeleltetést.


A műemlék leírása

A monumentális református templom az óváros (vagy ahogy ma nevezik, a régi központ) északi részén található, közel az ott folyó Zazarhoz, a régi Híd utcában. Az épület vitathatatlanul Nagybánya legértékesebb klasszicista műemléke. Talán a hely jobb kihasználása érdekében lett keletelt, tulajdonképpen az utcavonalra merőleges a hosszanti elrendezésű templomépület. Alaprajza egy téglalap keskeny, keleti végének egy kisebb, merőleges hossztengelyű téglalappal való bővítésével keletkezett. A két térrészt összekapcsoló külső fal rézsűs irányú, s a kisebb téglalap keleti sarkait is rézsűsen leszelték.

 

A nyugati, hatalmas főhomlokzatot a karcsú, magas torony határozza meg. Négy, magas lábazatból kiemelkedő, duplázott pilaszter három mezőre tagolja a homlokzatot. A homlokzat bonyolult profilú, golyvázott koronapárkánya alatt három szimmetrikus tengelyben két sor – földszinti és karzatszinti – félköríves nyílás látható. A nyílásokat vakolatból húzott, „záróköves” szalagkeretek övezik. Középen nyílik a felülvilágítóval ellátott főbejárat, a kapu fölött girland-dísszel. A kétszárnyú, betétes ajtó felső részét egymást átható ívsorral tették díszesebbé, igen szép az ajtó vasmunkája, a kilincsek és a fogógombok. A koronapárkány fölött, a sarkokon egy-egy kőurna áll. A tetőoromzat középtengelyében nagyméretű, félköríves ablak áll köténnyel és lebegő „zárókővel”, az oromzatot két korinthoszi fejezetes pilaszter tagolja. A torony az oromzat közepéből nő ki, az oromzatot a toronytól egy markáns golyvázott párkány választja el. E párkány fölött a torony homlokzatai majdnem teljesen megegyeznek a debreceni református Nagytemplom tornyainak építészeti tagolásával. A toronyhomlokzatok sarkain kompozit fejezetes pilaszterek emelkednek, s tartják az oldalakat koronázó széles arányú, szegmensíves lunetták alatti „gerendázatot”. A lunettákat fogsorfríz díszíti. A torony oldalain egy-egy négyzetes ablak nyílik, amit párkányfejezetes lizénák fognak közre, melyek egy félköríves lunettát tartanak, melybe stilizált kagylódísz került. Fölötte minden oldalon két-két kis ablak nyílik. A debreceni templom toronyhomlokzata csak az ablakkötény orsós kiképzésével gazdagabb, mely Nagybányán elmaradt. A tornyok homlokzataihoz hasonlóan a két templom toronysisakjai is majdnem teljesen megegyeznek. A tojás alakú, kupolához hasonló sisakot tambur tartja, s a sisakból a négy égtáj felé egy-egy kerek óraszámlap néz. A toronygombok is hasonlóak. A debreceni Nagytemplom és a nagybányai református templom közötti szoros hasonlóság a tornyoknál kimerül, más részleteik közötti egyezés inkább csupán az azonos stílus, meg a némiképp hasonlatos igények folyománya. A már a nagybányai festők képein is jellegzetes vörös színével világító toronysisakot csillag koronázza, ami fölött 1878-as évszámot viselő szélvitorla áll. Azonban míg a XX. század eleji festményeken feltűnő vörös szín a hajdani rézborítás látványát őrzi, ma csupán a pirosra mázolt horganyzott lemez próbálja utánozni a régi árnyalatot.

 

A nagybányai templom hajójának páros lizénákkal tagolt oldalhomlokzatai egyszerűbb kiképzést kaptak: megőrződött a négy tengelybe rendezett kettős ablaksor, ám a keretezetlen nyílások szegmensívesek. A templomhajóba egy-egy felülvilágítós oldalbejárat is bevezet, melyeknek ajtóit nemrég kicserélték. A „szentélyrész” – vagyis a templomhajó keleti kiegészítése kelet felől egy vakablakot, míg két rövidebb oldaláról egy-egy karzati és egy-egy földszinti, szegmensíves ablakot kapott, melyek az itt elhelyezett orgonakarzatot világítják meg.

 

A főbejáraton belépve a toronyaljba, illetve a nyugati karzat alatti tágas előtérbe érünk, melyből oldalbejáratok vezetnek fel a karzatra. Az előtér hajdan árkádokkal nyílt a hajóbelsőbe, ma ezek elfalazva állnak, s csak a tornyon keresztül közlekedik a hajóval. A hajó impozáns méretű belső terét négy pár hatalmas falpillérrel megtámasztott csehsüveg boltozatsor fedi. A pilléreket párkányfejezetes pilaszterpárok díszítik. A pillérközökön keresztül szalad a két oldalsó karzat, a földszinti részen pedig itt a barokk oldalkápolnákhoz hasonló fülke-terek alakultak ki. A templom alaprajzi- és térképzésében semmi nem utal a református liturgia a katolikustól eltérő térigényére, és ezt számos erdélyi XVIII–XIX. század fordulóján épült protestáns templomnál megtapasztalni – nyilván a „templom”, mint épülettípus fogalmát nagyon hasonlóan értelmezték a különböző felekezetek.

 

A karzataljban egy 1786-os, festett, fedeles, padelős papiszéket találunk, Szilágyi Mária adományából, mely a mai templom előzményéből, a XVIII. századi fatemplomból származik. Tudtunkkal e régebbi templom egyetlen fennmaradt berendezési eleme a papiszék. A karzataljban találjuk a templom eltávolított oldalajtóit is, illetve itt 1991-ben egy emléktáblát is elhelyeztek Németh László tiszteletére.

 

A nyugati karzatról közelíthető meg a déli és az északi oldalkarzat, melyek a hajó teljes hosszában végighúzódnak, és közlekedő árkádokkal törik át a falpilléreket. A templom belsejében a keleti végződés csupán abban különbözik a hajótól, hogy hiányzik az oldalkarzata. Itt, a keleti részen áll a falazott orgonakarzat Andreas Eitel 1828-as orgonájával (Diószegi Sára adománya), melyet 1891-ben újíttattak meg. A hangszer szépen ötvözi a pácolt fa természetes színét az aranyozott cirádákkal. Az orgona festését Klimkovits József és testvére, Antal végezték el, az adatok szerint még 1827-ben, így az orgonán feltűnő dátum valószínűleg nem a készítést, hanem a használatba vétel időpontját jelzi.

 

A templombelső berendezése puritán, és a hatalmas belső térben elveszni látszanak a megoldásukban elegáns, sötét árnyalatú bútorok, melyek közül a legjelentősebb a déli oldal harmadik falpillérére illesztett, fából készített szószék. A szószékkosár és a hangvető kör alaprajzúak, a kosarat pilaszterek tagolják, alsó záradéka az ekkoriban jellegzetes tobozban végződik. A kosár középső mezejében a zászlós báránnyal ellátott címer látható. A hangvető tetején kehely emelkedik, melyből szőlőlevelek- és fürtök nőnek ki. A szószékbe a pillérmagban kiképzett járaton lehet feljutni, a félköríves szószékajtó is elegáns faborítást kapott. A szószékkosarat, a hangvetőt és az ajtóborítást aranyozott levél- meg füzérdísz borítja. A szószék alatt található a szintén nagyon igényes kiképzésű, de az ambónál későbbi papiszék.


Válogatott irodalom
SZÁSZ Károly: Adatok a nagybányai képírók, kő- és fafaragók történetéhez. In: Emlékkönyv Kelemen Lajos születésének nyolcvanadik évfordulójára. Bukarest, 1957. 566–576.
GYARMATHY Gábor: A 450 éves Nagybányai Református Egyházközség rövid története. Nagybánya, 1997.
WEISZ Attila: Nagybánya, történelmi belváros. Erdélyi műemlékek 44. Kolozsvár, 2007.
KÁDÁR Miklós: A nagybányai református egyházközség története. Nagybánya, 2009.



Eszmecsere a szócikkről