MEGOSZT  

erdélyi emlékirat-irodalom

Közzététel: 2010-10-05
Szerző: FEHÉR Andrea



A 16. századi Erdélyben a latin nyelvű írások mellett a történeti elbeszéléseknek egy új irányzata kezd kibontakozni: az emlékirat. Az emlékirat-irodalom gyűjtőnév alatt kelt szövegtípusok sorába tartoznak a kezdetleges műformák, mint például a kalendáriumok mintájára vezetett krónikák, naplók, diáriumok, de a 17. század során létrejött nagyobb, reprezentatív munkák is, mint az önéletírás, a mentség vagy a vallomás. Fő jellemvonásuk az, hogy alkotóik saját nevükben mesélik el századuk fontosabb eseményeit, esetenként elbeszéléseiket élettörténetük lényeges momentumaival egészítve ki. Az emlékirat témáját elsősorban a történeti látásmód, továbbá az önigazolás szándéka határozza meg. Számos, a nagyközönség számára készült elbeszélés (pl. a krónikák) még a szerző életében megjelent nyomtatott formában. Ezzel szemben a személyes hangvételű memoárok vagy önéletírások kéziratként terjedtek. S noha a szerzők (látszólag) korántsem a nyilvánosságnak szánták ezeket a munkákat, mégis nagy hatással voltak az emlékirat-irodalom fejlődésére.


A 16. század közepétől a 19. század elejéig 387 erdélyi elbeszélő forrásról van tudomásunk, melyek közül 130 íródott magyar nyelven: 27 krónika, 3 história, 54 diárium és feljegyzés, 21 emlékirat illetve 25 önéletírás. (Crăciun I., Ilieş A.: Repertoriul manuscriselor de cronici interne privind istoria României. Sec. XV-XVIII. Ed. Academiei, 1963.)

Az erdélyi krónikák mind tartalmilag, mind formailag (legyen szó itt akár versről vagy prózáról) a középkori latin nyelvű krónikák mintájára készültek. Ennek értelmében szövegeikben elképzelhetetlen volt más nézőpont érvényesítése, mint az úgynevezett „nagy elbeszélések" által engedélyezetteké. Korai krónikáink tehát (pl. Heltai Gáspár, Borsos Sebestyén és Nagy Szabó Ferenc, Székely István munkái) még a hagyományos értelemben vett semleges elbeszélési módozatokat követik. A 17. századra azonban átrendeződött az írás mezeje, így lehetségessé vált bizonyos új, személyes hangvételű gondolatok megfogalmazása is. A krónikák szerzői már nem csupán külső szemlélőkként, hanem mint aktív résztvevők, cselekvők mesélik el koruk eseményeit, természetesen a történések időbeliségének pontos feljegyzésével. Ilyenek Segesvári Bálint kolozsvári krónikája, illetve II. Rákóczy György fejedelem archiváriusának, Szalárdi Jánosnak munkája.


A krónikához szerkezetét tekintve a diárium áll a legközelebb. Amíg a krónika esetében a leírtak egységét egy-egy év képezte, addig a naplóírás esetében az elbeszélés napról napra (lehetőleg a dátum feltüntetésével) bővült. Az elbeszélő/író a naptárhoz igazította, s vélhetőleg rendszeresen, naponta jegyezte fel mondanivalóját, vagyis művéből hiányzik a távlati perspektíva. Ugyanakkor hangsúlyozzuk, hogy az újkori diárium, napló, naplókönyv teljes mértékben eltér a műfajnak a romantika korától máig meghonosodott jelentésétől (intimitás, személyesség és titkosság). A 17. és 18. századi naplók számadás- vagy leltárkönyv jelleget öltöttek, gyakorlati megfontolásból vezették, s elsősorban emlékeztetőként használták.


Az erdélyi emlékiratok között ez a műfaj a legelterjedtebb. Ismerünk pár oldalas naplókat, melyekben az írók csupán a fontosabb eseményeket rögzítették (pl. a kolozsvári emlékírók: Linczig János, Szakál Barth Ferenc, Vízaknai György). Ismeretesek azonban olyan naplók is, melyekben a kronológiai rend megbomlik (pl. Gyulafi Lestár följegyzései), melyeket csupán rendkívüli események idején: utazások, külföldi tanulmányutak alkalmával (pl. Pápai Páriz Ferenc, Vízaknai B. György, Halmágyi István), vagy válságos időkben vezettek, mint például a Horea-féle lázadásról szóló beszámolók (Kiss András és Domokos Ferenc, Bajesdi Vitán Sándor, Götffy Borbála).


A 18. században azonban találkozunk nagy terjedelmű naplókkal is, melyek napi pontossággal voltak vezetve, ilyenek Wesselényi István szebeni feljegyzései, de ugyancsak ide sorolhatók a Vass család naplói, Székely László több évtizedet átölelő munkája, illetve az erdélyi kormányszéki hivatalnok Halmágyi István adminisztratív naplója is.


A memoárok vagy emlékiratok (emlékezetre hagyott írás, emlékezetre hagyott dolgok), amint azt megnevezésük is sugallja, az egyén fejlődésének záró korszakában, egy életút végén keletkeztek. A múlt felidézése ebben az esetben teljesen eltér a krónika pártatlan vagy a napló spontán stílusától, az emlékezés már nem semleges aktus, a szerzők szemlélete tudatosan vagy kevésbé tudatosan torzított, annak ellenére, hogy írásaiknak elsődleges célja az igazmondás és az igazság megörökítése volt.


Habár megnevezésük más műfajra enged következtetni, ebbe a kategóriába sorolhatók: Cserei Mihály Históriája, a Hermányi Dienes József által folytatott Bethlen História, s a sajátos színfoltot képező két katolikus nemes: Kornis Gáspár és Apor Péter retrospektív munkái is. A 18. század végére, az egyéni szemlélet előtérbe kerülése folytán, különféle kitérők és epizódok jelennek meg, amelyek a szerzők környezetében élő személyek magánéletének, mindennapjainak kicsinyes dolgaival foglalkoznak. Ilyen anekdotikus és néhol botrányos elemekkel szőtt emlékirat a Rettegi Györgyé vagy a már említett Hermányinak a Nagyenyedi Demokritusa. A következő századnak emlékíróit már nem annyira a történelem, mint inkább az irodalom tartja számon, gondolunk itt Jósika Miklósra, Bolyai Farkasra vagy Wesselényi Miklósra.


A memoárirodalom egy sajátos ágát képezik az önéletírások (önéletírás, életéről való maga írása, ...életének rövid leírása). Ezekben az elbeszélésekben a hangsúly többnyire az egyén magánéletére, különösképp személyiségének történetére helyeződik, s habár íróik több teret szánnak az egyéni életpálya bemutatására, ezt korántsem a történeti látásmód háttérbe szorításával érik el. Jó példa erre Borsos Tamás és Bod Péter, vagy akár Misztótfalusi Kis Miklós és Vagyasi Daniel István, akik önigazolás céljából vetik papírra élettörténeteiket. A műfaj csúcsát vitathatatlanul azonban a Kemény János, Bethlen Miklós és Bethlen Kata által írt önéletírások képezik.

Források:

Erdély öröksége. Erdélyi emlékírók Erdélyről (I-X. kötet). Budapest, 1941-1942.
Monumenta Hungariae Historica. Scriptores. Budapest, 1857-1906.

Monumenta Hungariae Historica. Scriptores:
V.kötet: Verancsics Antal Összes munkái (közli Szalay László), Pest, 1859.
XI. kötet: Altorjai B. Apor Péter munkái (közli Kazinczy Gábor), Pest, 1863.
XVII.kötet: Történelmi Naplók 1663-1719 (közli Thaly Kálmán), Budapest, 1875.
XXI.kötetSzamosközy István történeti maradványai (közli Szilágyi Sándor), Budapest, 1876.
XXXI.kötet: Magyar történelmi évkönyvek és naplók a XVI-XVIII. századokból (közli Szabó Károly és Szopori Nagy Imre), Budapest, 1881.

Kemény János Önéletírása In: Kemény János és Bethlen Miklós művei (szerk. V. Windisch Éva), Budapest, Szépirodalmi, 1980.
Bethlen Miklós élete leírása magától In: Kemény János és Bethlen Miklós művei (szerk. V. Windisch Éva), Budapest, Szépirodalmi, 1980.
Nagyajtai Cserei Mihály Históriája (Kazinczy Gábor), Pest, 1852.
Kolozsvári emlékírók 1603-1720 (bev. Bálint József, válogatta Pataki József), Kriterion, Bukarest, 1990.
Magyar emlékírók. 16 -18. század (szerk. Bitskey István), Budapest, 1982.



Válogatott irodalom



Bartoniek Emma: Fejezetek a XVI-XVII. századi magyarországi történetírás történetéből. Budapest, 1975.
Bitskey István: Eszmék, művek, hagyományok. (Tanulmányok a magyar reneszánsz és barokk irodalomról). Debrecen, 1996.
Gyenis Vilmos: Emlékirat és anekdota: In Itk. 1970/3.
Gyenis Vilmos: A korai emlékírás és a barokk. MTA I. OK, 1979.
Kemény Katalin: Erdélyi emlékírók: In Erdélyi Múzeum, 1932/41.
Kovács Kiss Gyöngy: A Habsburg uralom erdélyi kiteljesedésének folyamata a korabeli magyar emlékirodalom láttatásában. Eme, Kolozsvár, 2000.
Máté Károly, A magyar önéletírás kezdetei (1585-1750), Pécs, 1926.
Szávai János: Az önéletírás. Budapest, 1978.
Tarnóc Márton: Erdély művelődése Bethlen Gábor és a két Rákóczi György korában. Budapest, 1978.
Veress Dániel: A bölcsőhely parancsai. Szemelvények a hazai magyar emlékiratirodalomból. Budapest, 1978.



CÍMKÉK




Eszmecsere a szócikkről