A II. világháború után a transzilvanizmus az irodalom élő-ható tényezőjéből az irodalomtörténetírás témájává vált - jóideig a dogmatikus marxista kritika céltáblájává. Tárgyszerűbb értékelése csak az 1960-as évek második felében kezdődött meg: irodalomtörténeti munkákban az első időkben még mindig „osztályharcos szellemben" torzítottan (A magyar irodalom története 6. kötetében, Bp. 1966.) vagy a transzszilvanizmust romániaisággá „tágító" koncepció (Balogh Edgár), a Kós-örökségnek az osztályharcos hagyományok sorába állítása formájában (Czine Mihály és Varró János). Egy hitelesebb értelmezésnek volt előjátéka a Kritikában Pomogáts Béla, E. Fehér Pál [...]